Az építőipar projektek köré szervezi magát, nem a vállalkozás egésze köré. Minden projektnek saját csapata van, saját alvállalkozói lánca és gyakran saját módja a rögzítésre. Ahol egy gyárnak állandó termelési folyamata van visszatérő mérésekkel, egy építőipari vállalatnak sorozatnyi ideiglenes munkakapcsolata van, amelyek a befejezés után szétesnek. A projekt során keletkező adat gyakran a projekttel együtt eltűnik: egy archívmappába, egy projektvezető laptopjára, aki közben már egy másik munkán dolgozik, vagy sehova.
Ez eltérővé teszi a viszonyt aközött, hogy mennyi adat keletkezik, és mennyi kerül belőle központi helyre, mint a folyamatos folyamattal rendelkező szektorokban. A releváns információ legnagyobb része — anyagfelhasználás, szállítási mozgások, energia az építkezésen, hulladékáramok — a helyszínen és harmadik feleknél keletkezik, és csak egy kis részét rögzítik strukturáltan olyan helyen, ahol valaki később megtalálhatja.
Az anyagfelhasználás és az építőanyagok eredete sok fenntarthatósági jelentés esetében kulcsfontosságú elem, de az erre vonatkozó adat szétforgácsolódik beszállítói számlák, szállítási bizonylatok és néha csak szóbeli megállapodások között egy alvállalkozóval. Egy vállalkozó betont, acélt és szigetelőmateriálokat rendel különböző beszállítóktól projektenként, és nem minden beszállító szolgáltat azonos mértékű részletet az eredetről, a CO2-intenzitásról vagy az újrahasznosítási arányról. Aki tudni akarja, mennyi CO2-terhelés van egy év anyagfelhasználásában, annak először tudnia kell, mely projektek futottak, mely beszállítók voltak érintettek bennük, és melyikük szolgáltat használható adatot.
Egy építőipari projekt gyakran alvállalkozói láncon fut: földmunka, épületgépészet, kivitelezés, elektromosság. Minden alvállalkozónak saját üzemeltetése van, saját gépjárművei, saját üzemanyag-fogyasztása és saját hulladék-nyilvántartása. A főépítésznek ez gyakran fekete doboz: van szerződés és átadási dátum, de nincs feltétlenül betekintés az alvállalkozói munka során keletkező környezeti adatokba. Ez a kérdés nem csak az építőiparban jelentkezik. Az installációs ágazatban is a releváns adat alvállalkozók és szolgáltató cégek között szétszórva található, és az ott alkalmazott tulajdonlás-kijelölési módszer az építőipar számára hasznos referenciapontot jelent.
Az építkezésen keletkező adatot ritkán rögzítik szisztematikusan: kotrógépek és generátorok üzemanyag-fogyasztása, vízhasználat, elszállított hulladékkonténerek. Ez a fajta adat gyakran papíralapú munkalapokon van, a kivitelezők fejében, vagy egyáltalán semmilyen formában. Hasonló akadályok a fizikai, szétszórt rögzítéssel a közlekedési szektorban is jelentkeznek, ahol a fuvaradatok és az üzemanyag-fogyasztás gépjárművenként és sofőrönként kerül rögzítésre. A hasonlóság az, hogy az adat a padlón vagy az úton keletkezik, és nem talál automatikusan utat egy központi rendszerbe.
Az építkezés mellett fut egy adminisztratív réteg: gépbérlő cégek, ellenőrző szervek, energiaszolgáltatók a munkásbarakkok és irodák számára. Ezek a felek számlákat és jelentéseket szolgáltatnak, amelyek releváns információt tartalmaznak, de ezt az információt nem fenntarthatósági adatként jelölték meg, így ki kell nyerni belőle. Ez hasonlít a nagykereskedelem helyzetéhez, ahol a beszerzési és logisztikai adat több rendszeren keresztül halad anélkül, hogy bárki felismerné környezeti adatként. Mindkét esetben az első lépés nem új adat gyűjtése, hanem a már valahol létező adat felismerése.
Csábító egy szoftverpakettet beszerezni, amelynek az építőipar fenntarthatósági adatait kellene központosítania. De egy rendszer, amely jelentéseket készít egy rendezetlen projektmappák, alvállalkozói szerződések és szórt munkalapok halmaza fölött, csinosabb jelentéseket eredményez olyan számokról, amelyek eredetét senki nem tudja ellenőrizni. Mielőtt egy eszköz hasznos lenne, tisztázni kell, mely adatpont melyik projektből származik, ki felelős érte, és milyen úton éri el az adatpont a jelentést. Ez nyilvántartási kérdés, nem szoftverkérdés.
Egy építőipari vállalat számára ez azt jelenti, hogy az első feladat nem magánál a jelentéskészítésnél kezdődik, hanem annak feltérképezésénél, hogy honnan származik az adat projektenként, alvállalkozónként és helyszínenként, ki a tulajdonosa, és milyen minőségi szabályok tartoznak hozzá. Ez a nyilvántartás még nem létezik standardként a szektorban, és felépítése cégenként eltérő, a futó projektek számától és attól függően, mennyire osztanak meg már adatokat az alvállalkozók.
A Data Readiness Scan jelenleg épül. Aki szeretne gondolkodni ebben a kérdésben az építőipar számára, vagy elsőként szeretne hozzáférést kapni, feliratkozhat a várólistára.
Ha egyszer tisztázódott, hogy hol keletkezik melyik adat és ki felelős érte, gyakran felmerül a kérdés, hogy a gyűjtés és strukturálás mely része marad kézi munka, és melyik része automatizálható. Az FTE TO AI munkaszkennere feladatonként kiszámolja, hogy a munka mekkora része vehető át AI által, és ezzel egy következő lépést kínál azoknak, akik az adat rendezése után szeretnék tudni, hol van még leginkább szükség emberi beavatkozásra.
Vraag maar waar een datapunt vandaan komt. Dat is meestal de hele vraag.
Answers come from this site’s knowledge base. Not tailored advice, and not a scan of your company.